A szervezetek szociológiai összetevői, nevezetesen a deklarált közös célok, az elérésüket hivatott program teljesítését szolgáló formális struktúra, a kereteket biztosító szervezeti működési szabályzat, valamint a hatáskörök, felelősség, a munkavégzés, és a döntési szintek hierarchiája az egészségügyi intézményekben jellemzően funkcionálisabb, és egyértelműbb, mint máshol. Ez racionalizálja a munkavégzést, elősegíti az identitásfejlődést, kiszámíthatóvá teszi a szervezeten belüli életet.
Az egészségügyi intézményeknél az informális szerveződés kisebb szerepet játszik, mint máshol, legalábbis kötöttebbek az ilyen csoportok kialakulásának esélyei. Ez a szervezet szempontjából előnyös, amennyiben az informális szerveződések gyakran a hivatalos célok, és eszközök ellenében hatnak. (ez informális jellegük lényege). Ugyanakkor az egészségügyben dolgozó szakemberek szempontjából előnytelen, mert beszűkülnek az együttműködési lehetőségek (segítség, tanács, konzultáció, stb.), bezárulnak a belső társadalmi viszonyok, megmerevedik a struktúra, ami rontja a szervezet működésének hatékonyságát. Az informális szerveződések kialakulása ellenébe ható legfontosabb tényezők: a jelentős társadalmi távolságok az egyes csoportok között, a többműszakos, és egyébként is sok tekintetben kiszámíthatatlan munkarend: ügyeletek, rugalmas munkaidő, helyettesítések, a munkavégzés intenzitásának hektikussága, a bizonyos csoportokban magas a fluktuáció stb.
Az egészségügyi intézmények meglehetősen zárt rendszert alkotnak. Ez mindenekelőtt olyan jellemzőkben nyílvánil meg, mint az egészségügyi szakmák igen pontos körülhatároltsága, az egészségügyi dolgozók társadalmának (elsősorban az orvosok csoportjának) bezáródó jellege, a végzett munka tartalmának specializált köre, a kompetenciák, felelősségek, és döntési jogok szigorú hierarchiája, a munkatevékenység térszerkezetének behatároltsága, a nyelvi kompetenciák kizárólagossága, bizonyos világkép elemek és életfilozófiai bensőségessége stb.
Ugyanakkor az egészségügyi intézményekre jellemző munka rendkívüli nyitottságot feltételez, és igényel: sokféle beteg a teljes társadalmi vertikumból, multikultúrális szükségletek, a társadalmi változások következményeinek pontos és azonnali reagálási szükséglete, az egészség-betegség dimenzión túlmutató személyes problémák megértésének és kezelésének igénye, permanens késztetés a rendelkezésre álló ismeretek korszerűsítésére, bővítésére, a szűken értelmezett gyógyító-ápoló tevékenység kompetenciahatárain jócskán túlmutató készségek, képességek és hajlandóságok szükségessége, a képviselt Szakterület, szakma, foglalkozás munkahelyen kívüli megjelenítésének, és művelésének társadalmi, és személyes igénye, a szociális élet számos vetületének munkatevékenység alá rendelése, és ennek kényszere stb.
A zártság és nyitottság e kettősége eleve problematikussá teszi az egészségügyi dolgozók munkáját, szűkebb és tágabb társadalmi beágyazottságát, és ennek megfelelően identitását.
A modernizáció (technikai, társadalompolitikai, értékrendbeli, egzisztenciális, életfilozófiai értelemben)- különböző okok miatt- (gazdasági helyzet, alulfinanszírozottság, tradicionalitás, szigorú hierarchiai stb.)-lassabb ütemben halad, mint a társadalomban. Ennek eredményeként nagymértékben diszkrepánssá válik a dolgozók belső és külső élete. Miközben „civil” életükben folyamatosan szembesülnek a társadalom modernizációs sajátosságaival, addig munkavégzésükben sokkal nagyobb szerepet játszik a tradicionalitás, a bevált, ismert, elfogadott eljárások, technikák, értékek követése.
Újabb feszültséggócot jelent a valamilyen szinten az egészségügyben is térnyerő modernizáció a maga új ismereteivel, technikai megoldásaival, sőt szemléleti módjaival. Közismert, hogy az orvos-és eszségtudomány az elmúlt évtizedekben-kevés más területre jellemző- dinamizmussal fejlődött.
Ugyanakkor ezek a vívmányok-éppen az említett más területekkel ellentétben- nem váltak, válhattak általános érvényű, mindenki által hasznosítható javakká.
Ellenkezőleg, az új eredmények alkalmazása hosszú ideig csak szűk körben korlátozott érvénnyel történik.
Az egészségügynek tehát azzal az anomáliával is számolnia kell, hogy miközben maga is korlátozottan részesedik modernizáció eredményeiből, ezek a többség számára nem elérhetők, nem alkalmazhatók.
Az egészségügy dolgozói nem foglalkozásként, hanem hivatásként vállalják és végzik munkájukat. Ez azt jelenti, hogy a szokásosnál lényegesen magasabb szintű identitással viszonyulnak szakterületükhöz, illetve az átlagosnál nagyobb fokú elkötelezettséggel végzik munkájukat.
Erről egyfelől az egészségügyi pályára „küldő” jellemző értékrendek: elsősorban az önzetlen, és a tudomány-orientált értékrend gondoskodnak. Másfelől az egészségügyi foglakozások társadalmi megbecsültségénekjellemző paraméterei garantálják, hogy ezt a munkát csak a professzionalizáció legmagasabb szintjével lehessen tartósan végezni.
A rendkívüli azonosságtudat és elkötelezettség, mint munkavégzést vezérlő alapelvek általános elterjedtsége lehetővé teszi, hogy az egészségügyi intézmény, illetve maga a foglalkozás, a munka világa az átlagosnál jobban elnyomja az individuum autonomitását, az egyéni elvárások, célok, érdekek és hasznok rendszerét, és előtérbe helyezze, jelentőségét tekintve felnagyítsa a szervezeti egyén státusát, szerepvállalását.
Waren Bennis bürokrácia-anatómiája (Bennis 1965) sok tekintetben fokozottan érvényes az egészségügyi intézményekre: tekintély-hierarchia, személytelenség az interperszonális kapcsolatokban, konformitás-elvárások, erős hierarchia, egyoldali beszűkült kommunikáció, új technológia befogadásának képtelensége, konfliktusok strukturális jellege, beosztottakkal való bánásmód stb.
A szervezeti kultúra két összetevője, a magatartási és az interpretációs (magyarázat) mátrix sajátosan jelennek meg az egészségügyi szervezetekben.
Az előbbiekben olyan szervezeti jellemzők, amelyek direkt módon meghatározzák a szervezeti tevékenységet, ide sorolhatók a szervezeti egységekfizikai-térbeli elrendeződése, az alaptechnológiai sajátosságok, a pénzügyi gazdálkodás elvei, a vezetői stratégiák, működési szabályok.
Az interpretációs mátrixba, pedig a szervezeti ideológia alapelvei tartoznak, olyanok, mint pl. a tagok előfeltevései, a közös értékek és normák, kollektív érzések, és hangulatok.
Az egészségügyi szervezetekben egyrészt rendkívül sajátosformát öltenek ezek a kultúraelemek, olyan specifikummal rendelkeznek, amelyek más szervezeti formában nem fordulnak elő.
Másrészt az egészségügyi szervezetek gyakori sajátossága, hogy a magatartási, és interpretációs mátrix úgy formai, mint tartalmi szempontból meglehetősen eltávolodik egymástól, diszkrepánssá válik szervezeti kultúra-strukturáló és főleg integráló szerepük.
Az egészségügyi dolgozók gyakran nem a magatartási és az interpretációs mátrix bázisán, hanem a kettő között érzékelik saját szervezeti helyzetüket.
